Minden természeti jelenségnek van egy általános hangja. A szél hangja például azon zajok összessége, melyeket fúj a szél. A fák lombjai. Az a sok lombkorona hangja pont, hogy a ’’szél hangja’’ kategóriába esik, ergo hallod amikor fúj a szél. Hasonlóképpen az avarral. Erre a hangra ébredni talán mindennél nyugtatóbb. Talán csak az vetekedik vele, amikor a kotyogós kávéfőző dübörgésével keveredik a frissen lefőtt kávé illata. Persze ez csak az olyan kemény függőkre vonatkozik, mint amilyen én is vagyok. Minél több érzékszervet érint egy-egy bizonyos inger, annál inkább felkapja a fejét rá az ember, az ébredés is szebb. Ez az érzés általában akkor kap el nagyon amikor a párom a konyhába tevékenykedik, és közben a reggelit megelőző legfontosabb napi betevőt készíti el nekem szorgalmasan. Bár belegondolva nem ébredtem erre egy jó ideje. Évek óta egyedül ébredek. A sírját sem láttam nagyon hosszú ideje. Az anyja azt mondta többé látni sem akar a környéken. Most már az emlékei sem kísértenek annyira intenzíven, de ami valójában igazán hiányzik az a nevetése, a szürke szemeinek ragyogása, amelyek emlékeztettek két csillagra a sötét égen. Bárcsak visszahozhatnám őt egy pillanatra, hogy megoszthassunk még csak egy éjszakát, de ahogy a dolgok visszafordíthatatlanok, pont úgy a heroint is késő már a halott testéből visszaszívni valamilyen úton-módon. Ha ez még is sikerülne, ő már amúgy is megvan halva. Néha már csak a szomszédlány mosolya egyedül, ami képes feldobni. Az ablakom az ő ablakára néz, néha belátok hozzá, ő meg énhozzám, viszont ő 16 éves, én meg 32, az apja meg valószínűleg Mohammad Nassiri valamiféle leszármazottja. A karja ugyan nem olyan vastag, a bajusza viszont egyértelműen biológiai kapcsolatra utal. Mindegy, lényegtelen jelen esetben, akár így van, akár nem, kettétörné a testem egy határozott és precíz mozdulattal. Habár egy 57 kilós alultáplált testet nem nehéz kettétörni egy határozott és precíz mozdulattal, akár rendelkezik iráni súlyemelő génekkel, akár nem. Szóval még mindig maradok a szél hangjával, mint természetes nyugtatóval. Ez csak persze az első 10 perce a napnak, míg magához tér az ember. De nem lehet mindig eltekinteni a külvárosi hideg szobák fölött. A garzonlakásokban legalább a gáztűzhely képes adni valamennyi hőt a hűvösebb éjszakákra.

Gyakran van valahol a világban csőtörés. Lassan 13 éve már, hogy elhagytam a székely hegyek nyújtotta monoton csendes biztonságot, de még mindig nem jöttem rá, hogy mégis hol kell ilyen sok alkalommal javítani a vízelvezető rendszert. Minden esetre ma reggel is kénytelen voltam mérlegelni, hogy egy féldöglött ló szagával menjek el dolgozni, vagy lezuhanyozzak a narancssárgás színű rozsdás vízzel. Végül nem mentem be dolgozni.

Minden üresnek tűnő panel minden egyes ablakán belül külön-külön sztorik íródnak nap mint nap. Ezen igazán csak akkor gondolkodtam el, amikor kénytelen voltam végig nézni, ahogyan a felső szomszéd Ernő bá úgy döntött, hogy véget vet az életének. A 10. emeleti lakása konyhaablakán kiugorva szerette volna megtapasztalni az ejtőernyő nélküli mélyzuhanást, amit persze sikeresen végre is hajtott, mindezzel hatalmas hírnévre szert téve a lakónegyed lakóinak körében. Tudtam, hogy nyugodt volt. Nem jött ki hang a torkán. Mivel én a 4. emeleten lakom, így sajnos nem lehettem szemtanúja a teljes performansznak, de jobban visszagondolva megelégedem a zuhanó testével, mely megtörte a konyhámba vetülő fényt, majd a teste csattanását a szomszédom autójának tetején. Azt éreztem, hogy vele akarok tartani. Valahol legbelül mind azonosulni tudunk Ernő bá karakterével, amikor sok a hétköznapok terhe. Zuhanunk. A pokol feneke végtelen, a zuhanás pedig örök. Zuhanyzás, forró és rozsdás vízzel.

Első gondolat 14:33: Faszomba! A heti 2 szabadnapból egy fél napot töltök alvással. Nem pihentető, ráadásul időpocsékolás is a javából. Az ilyen napokon érzem igazán a betontömbök által körülölelt ocsmány valóságot. Étvágyam semmi sincsen. A naptárat bámulom, hogy mikor kapok meg a megváltó fizetést, ezzel elpazarolva pontosan 5 percet az életemből, amit fordíthatnék például bőrápolásra. Noha nem mintha nem tudnám magamtól is, hogy melyik nap kapom meg a betevő falatra szánt pénzem, de kívülről valószínűleg jól nézek ki. Titokzatosnak, aki gondolkodik valamin. Közben pedig csak keresek valami elfoglaltságot, hogy addig se kelljen valódi feladatokat elvállalnom. Ezt a tevékenységet körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az iskolapadban ülve a diákok rettegve a rossz jegyektől arra törekednek, hogy minden áron elkerüljék a felelést, ezért táskában kezdenek matatni, kasmatolnak valamit a padban, ezáltal egy olyan illúziót keltve, ami azt sugallja: Tanárnő ne tessék haragudni, de nem tetszik látni, hogy épp kurvára elfoglalt vagyok?

Ami a legfájóbb pont lassan immáron az életemben mióta egyedül élek, az az a paradoxon, hogy a lakásomban érzem magam egyedül igazán biztonságban, mégis a séta a természetben megnyugtat. Ennek egész egyszerű oka van. Megfullaszt ez a város, a posztszocialista kisvárosi légkör, az a jellegzetes balkáni életérzés, amelyben én és még több ezer sorstársam tengeti a hétköznapjait. A panelházak lakóinak többsége talán velem egyetemben átérzi azt, amikor a 4 fal nyomora egész egyszerűen már megőrjít, és csak a valódi természetben fellelhető szépség tudna segíteni rajtunk. De amíg az erdőig elgyalogolok eltelik fél óra, amit a koszos külváros bámulása végett egy egész fényévnek érzek az esetek jelentős százalékában. Az imént nemrég említett szél hangja is ezért hat nyugtató hatással rám. De az is csak addig, míg ki nem nézek az ablakon és arcon nem vág öklével a valóság. Mély levegő. Húzom a cipőm és elindulok.

Az ember meglepődne mennyire nehéz is elmenekülni a civilizáció elől. Akár csak órákra, akár napokra, de a legjobban az esne, hogyha örökre megtehetném. Ezzel a gondolattal egyidejűleg előbotorkál az a gondolat is, hogy így ott kell hagynod minden komfortot, amit a társadalomban élés ad neked nap mint nap. Az olcsó mesterségesen előállított tejnek a szupermarketek polcain ki tudna nemet mondani? Vagy a fogyasztásra és vásárlásra ösztönző óriásplakátok látványa nap mint nap, ami igazán megtudja melengetni az ember szívét. És távol messze a civilizációtól azt is elkerülhetjük, hogy a gyorséttermi láncok ételeit elfogyasztva végső stádiumú gyomorrákot alakítsunk ki magunknak, nem is beszélve a vérünkben található mikroplasztikról. Már pedig ezt az utóbbit lenne a legnagyobb vétek kihagyni, hiszen generációs sajátosság, amelyet nem szabad csak úgy elhanyagolni. Ha jobban tetszik, tradíció, hiszen ahogyan nagyszüleink tüdőibe a puskapor meg a vaspor áramlott be, a szüleink generációja a csernobili katasztrófa által létrejött sugárzásokat kellett elviselje, addig a mi vérünkben ott a mikroműanyag. Úgy gondolom, ez az élet természetes rendje.

Mint már említettem, lassan 13 éve hagytam el székelyföldet, a hideget, és a rendi társadalomból megmaradt gondolkodásmóddal túlfűtött lakosságot, de még is egy dolog van, ami egyáltalán nem hiányzik a hétköznapjaimból, és a várost e tekintetben előnyben részesítem. Itt bárhol megjelenhetek anélkül az atrocitás nélkül, hogy végig bámuljanak és végig mérjenek rosszarcú emberek, akik nem tudják hova tenni a létezésed okát. Itt nem bámulnak meg, mint otthon falun, ki a fasz vagy, kinek a fia meg kinekakije, és mit is keresel pontosan ott abban a térben és időben, ahol éppen vagy. Biztos, hogy lopni jársz arrafelé, csak mert sohasem láttak téged a környéken. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vágtam neki egy kis délutáni kikapcsolódásnak, amikor is észre kellett vennem valamit. Errefelé minden út a belvárosba vezet. Az erdei ösvények bármelyikét követve egy idő után az ember észreveszi, hogy ismét autók zúgásába botlik. Ám azok az útvonalak, amelyek az erdőbe vezetnek azok teljesen ismertek az itt élő lakosság számára, ugyan ezek az utak visszavezetnek oda, ahonnan elindultál. Nehezen képes értékelni az ember a csendet, amikor el is felejti valójában, hogy milyen hangos is tud lenni a csönd ebben a kurva nagy zajban.

Valami ilyesmi gondolatok futhattak át a szomszéd Zoli arcán, amikor az utolsó szempillantásaival még az én szemembe nézett. Példát vett Ernő báról, és ugrott. Csak ő valamivel magasabbról, a hatalmasan tornyosuló parkolóház legtetejéről, ami a mi blokkunkkal átellenben a mai napig megtekinthető. Én is pont annyira irigyeltem őt, mi ő Ernő bácsit. Valahol legbelül mind azonosulni tudunk Zoli karakterével, amikor sok a hétköznapok terhe. Zuhanunk. A pokol feneke végtelen, a zuhanás pedig örök. Bár nem igazán ismertem annyira, 3-4 kávézásunk volt a pár év folyamán mióta én is itt lakom, pont ezért is kérdezheti meg bárki jogosan, hogy akkor miből is gondolom, hogy a fentebb leírtak voltak az utolsó gondolatai, amikor is a haldokló szemeibe néztem a nagybevásárlásból hazafelé. Egyszerű a válasz: minden egyes szó az arcára volt írva.