A tükörből visszaköszönő arcon már megint egyel több ránc található. Ismerős érzés lehet bárki számára (bár nagyon remélem, hogy nem) az, amikor az arca nem az idő múlása miatt változik meg egyre jobban, hanem a ramaty lelki állapota miatt, amit a kilátástalanság okozta stressz vált ki, vagy éppenséggel kudarcok tömkelege, amelyekre alig látszik egy kézzel fogható megoldás. Vagy csak ott vannak az olyan fellák mint én és jómagam, aki időről időre elkövetik ugyan azokat a hibáikat újra és újra, aztán eldöntik, hogy megváltoznak örökre mert ez így nem mehet tovább, aztán mikor rájönnek, hogy ehhez szükséges egy minimális szintű akaraterő akkor csak kifogásokkal legitimálják a saját hülyeségeiket…így aztán jön egy újabb kocsmapadlón ébredés, egy újabb csomag cigi, vagy egy újabb elvesztett fontos ember. Egy körforgás, amiből csak ki kellene lépni, ha tudna az ember lépni egyről a kettőre, de azért ez sem ilyen egyszerű (ezzel a kifogással is legitimálom a hülyeségeimet). Tehát valahogy emiatt öregedem gyorsabban az átlagos földi halandóknál, akiknek megadatott jobb problémamegoldó képesség, vagy esetleges esetekben csak szimplán jobban érzik magukat a bőrükben és magabiztosabbak.

(mindeközben a hangok nem csitulnak a fejemben)

Szóval hol is tartok most? Fogalmam sincsen mit csinálok, a tükörben bámulom a koravén lelkem kivetülését a szemeimben, közben meg arra gondolva, hogy olyan emberekké fogok válni, akiket a legszívesebben kerülnék, ha lehetne. A valóság megélésének gondolata válik így idővel egyre nyomasztóbbá, így hát a valóság teljes tagadásának segítségére szükséges bármilyen szer használatba vétele, és annak rekreációs hatásai alatt való létezés egy elég korrekt megoldásnak tűnik számomra. Egészen addig, míg fel nem ébredek, és a szorongás okozta gyomorgörcsöket el nem nyomja egy doboz sör. Bűntudat és nyugtatók.

Ez a gyökér itt én vagyok. Szofisztikált életvidám fiatalember módjára homokozom éjszaka, mert nappal elég könnyen megtörténhet, hogy a homokozóba gyerekek vannak. Na most ugye a gyerekekről tudni kell nagy általánosságban, hogy nagy türelmet igényelnek, ami nekem nem adatott meg, pont úgy ahogy az a felnőtt emberekhez sem igazán sok esetben. De olyannyira nem, hogy 19 év kellett elteljen az életemből míg rájöttem, hogy sokkal jobban szeretem az állatokat az embereknél. A lelkedet nem sebzik meg egykönnyen - ellentétben a barátaidnak vélt személyekről – nem beszélgetnek fölöslegesen olyan dolgokról, amelyek nem igazán érdekelnek – ellentétben mindenkivel, aki körbevesz téged – és sokkal jobb hallgatóságot nyújt számodra bármilyen állatfaj, mint bármely ember. Mellettük nem lenne se bűntudat se nyugtatók.

Azt hiszem ma már csak vizet iszok. A nap se süt már úgy ahogy régen.